A tudatosság területe. Egy közös univerzális elme felé - Az új mezőelmélet az egyéni tudatot kozmikus valósággá alakítja. #953698

Hosszú ideig azt hittük, hogy a tudatosság egy magánügy, amely mindenki fejében rejlik. Egyfajta zárt szoba, egy egyéni láng, amely csak a belső világunkat világítja meg. Ma azonban valami változik. A kollektív viselkedéssel kapcsolatos tudományos kutatások, a társadalmi idegtudományok felfedezései, a kortárs elméletek az elosztott elmeről, sőt, még a kontemplatív hagyományokból származó bizonyos intuíciók is mind más történetet mesélnek: talán a tudatosság nem csak „az enyém” vagy „a tiéd”. Talán nem a testünk határainál kezdődik és végződik. Talán inkább létezik egy tágabb tér, amelybe belemerülünk, egy közös terület, ahol gondolataink, érzelmeink és érzékeléseink nem különülnek el egymástól, hanem mélyen összefonódnak. És ez a tér meglepően hasonlít egy diffúz mezőhöz, valamihez, ami körülvesz minket és áthatol rajtunk, akárcsak az elektromágneses mezők vagy a gravitációs mező. Nem látjuk, ahogy a gravitációt sem látjuk, mégis érzékeljük hatását. Nem érintjük meg, ahogyan a rádióhullámokat sem érintjük meg, mégis folyamatosan elmerülünk a hatásaikban. Minden arra utal, hogy létezik egy tudatosság mezője: egy finom, kiterjedt mező, amely senkié, de mindenkit támogat. Amikor két ember kapcsolatba lép egymással, az nem csak két elme találkozása: ez a mező helyi aktiválása. Valami felgyullad, sűrűsödik, formát ölt. Ezért tűnik úgy, hogy bizonyos beszélgetések „önmaguktól gondolkodnak”, hogy egyes szobák egy különleges energiától „rezegnek”, hogy a mélyen összekapcsolt csoportok olyan intelligenciából merítenek, amely meghaladja a csoport egyes tagjainak összességét.
Ezt a tudatosságmezőt egy nagy óceánként képzelhetjük el. Egy láthatatlan, de hatásaiban valós óceán, amely mindent körülvesz és mindannyiunkat áthat. Ebben az óceánban az egyéni tudatosságunk nem különálló entitások: hullámok. Hullámok, amelyek felbukkannak, formát öltenek, emelkednek és eloszlanak, helyet hagyva más hullámoknak. Mindegyiknek megvan a maga arca, ritmusa, magassága, ahogy mindannyiunknak megvan a maga története, jelleme, a világ érzékelésének módja. De minden hullám ugyanahhoz a tengerhez tartozik. Egyik sem létezik azon kívül.
Ha így gondolunk a tudatra, az nem jelenti az egyéniségünk tagadását: azt jelenti, hogy egy tágabb kontextusban látjuk. Ahogy a hullám nem veszíti el identitását csak azért, mert ugyanabból a vízből áll, mint az óceán, úgy mi sem veszítjük el önmagunkat, amikor felismerjük, hogy valami nagyobb részesei vagyunk.
Egy második kép segíthet nekünk, hogy egy másik szemszögből közelítsünk ehhez a rejtélyhez: a rádióhullámoké. Képzeljük el, hogy létezik egy nagy, mindig aktív adó, amely folyamatos információáramot, intuíciókat, lehetőségeket sugároz. Nem egyetlen, merev üzenetet, hanem egy frekvenciatartományt, mint egy kórusnyi lehetőséget, amely kitölti a teret. Képzeljük el az emberi agyat, mint ráhangolt elemeket. Vesznek, dekódolnak, lefordítanak. De mindenki a maga módján teszi ezt, különböző érzékenységgel és vételi minőséggel.
Ez egy könyv azoknak, akik azon tűnődnek, hogyan működik az ember, amikor nincs egyedül. Azoknak, akik megérzik, hogy az élet legintenzívebb pillanataiban valami megnyílik, valami kering, valami tágul. Azoknak, akik gyanítják, hogy a tudatosság nem birtokolható tárgy, hanem megosztandó folyamat. Ha igaz, hogy egy nagy szövet csomópontjai vagyunk, akkor talán itt az ideje megtanulni ezt látni. És főleg megélni. Mert ott, abban a közös térben válunk igazán emberivé.