A kvantumfizika és az univerzum tudata. Második, bővített kiadás - A kettős résű kísérlet, szuperpozíció és összefonódás. A tudatos megfigyelők szükségessége a világ létezéséhez. #915342

Amikor kvantumfizikáról beszélünk, az elme azonnal szuggesztív képeket idéz fel: elillanó részecskék, rejtélyes ugrások, érthetetlen összefüggések. De a 20. században olyan tudósok által elindított lenyűgöző forradalom, mint Niels Bohr, Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger, nem állt meg az egyenleteknél. Felforgatta a bizonyosságainkat az anyag és a tudat, a megfigyelő és a megfigyelt univerzum közötti kapcsolatról.
A kérdés, amely évtizedek óta foglalkoztatja a fizikusokat és a filozófusokat, meglepő: létezne az univerzum, ha nem lennének tudatos megfigyelők? Már Max Planck 1931-ben kijelentette: „A tudatot alapvetőnek tartom. Minden, amiről beszélünk, minden, amit figyelembe veszünk, csak a tudatnak köszönhetően létezik.”
Ez a nézet termékeny talajt talált a 20. század kvantumfizikai jelenségeiben. A kettős rés kísérlet, amelyet először Thomas Young végzett el 1801-ben, és amelyet kvantumfizikai szempontból újraértelmeztek, megmutatja, hogy egy részecske megváltoztatja viselkedését, amikor megfigyelik. Egyes fizikusok szerint tudatos megfigyelő nélkül a valóság meghatározatlan és valószínűségi állapotban marad.
Egy másik kulcsfontosságú fogalom a kvantum-összefonódás. Amikor két részecske összefonódik, bármilyen változás az egyikben azonnal változást okoz a másikban, függetlenül a távolságtól. Az 1980-as évek óta olyan kísérletek, mint Alain Aspecté a Párizsi Egyetemen, megerősítették, hogy az összefonódás valós jelenség. Az üzenet egyértelműnek tűnik: a valóság középpontjában minden összekapcsolódik. Úgy tűnik, hogy a tudat is része ennek az univerzális hálózatnak.
David Bohm, fizikus és Einstein tanítványa, az 1980-as években azt javasolta, hogy az univerzum egy szuper-ologram, egy összekapcsolt struktúra, amelyben minden rész információt tartalmaz az egészről. Bohm azt állította, hogy az emberi tudat kapcsolódik ehhez az univerzális struktúrához. „Az univerzum mélyén – írta Bohm – van egy implicit rend, egy alapvető egység, amely magában foglalja az anyagot, az elmét és a tudatot.”
Ez a nézőpont visszhangzik az ősi keleti filozófiákban. A buddhizmusban és a hinduizmusban az egyéni Én kozmikus tudat részét képezi, ezt tanítják évezredek óta. Carl Jung filozófus az 1950-es években Zürichben megfogalmazta a kollektív tudatalatti fogalmát: egy dimenziót, amelyben a gondolatok, emlékek és archetípusok egyfajta platóni „ötletek terében” keringnek, amely az egyéni elme határain túl helyezkedik el.
Ma már redukcionistának tűnik azt állítani, hogy a tudat egyszerűen az agy terméke. A kvantumfizika arra késztette a kortárs gondolkodókat, hogy újraértékeljék a valóság metafizikai gyökereit. Roger Penrose már az 1990-es években azt állította, hogy az emberi tudat a neuronok mikrotubulusainak kvantumhatásaival áll kapcsolatban.
Talán, ahogyan a nagy fizikus John Archibald Wheeler az 1980-as években javasolta, az univerzum participatív. Maga a megfigyelés is hozzájárul a valóság alakításához. A kérdés, amelyből ez a második kiadás indul, egyszerű és nyugtalanító: résztvevői vagyunk-e egy univerzális tudatnak?
Legyen szó indiai misztikus látomásokról vagy a Nyugat szívében végzett kísérletekről, a kvantumfizika továbbra is azt sugallja, hogy a világ nem létezik valóban anélkül, hogy lenne tudat, amely megfigyelné. És hogy talán az emberi elme csak egy szikra az univerzum nagy tudatából.